Egy réges-régi bútor újjászületését bízta rám egy nagyon kedves, 4 gyermekes család. Az egész olyan meseszerű, hiszen a legkisebb gyermek – aki egyébként az egyetlen kislány és csupán másfél éves – szobácskájába kerül ez a múlt század eleji családi ereklye. Így ebben a valójában azért eléggé robosztus és azért valljuk be őszintén, nem is igazán képzelnénk egy gyerekszobába! A szekrényt egyébként eléggé meghányta-vetette az élet, hiszen apácák használták hosszú évekig, párjával együtt. Néhány éve került csak elő, nagyon-nagyon-nagyon rozoga állapotban. A párját nem is sikerült megmenteni. Pedig ők így ketten biztosan tudnának mesélni!!! Háborúkról, emberi sorsokról… mint úgy általában a régi bútorok. Talán ezért is szeretem őket annyira.
Szóval felújították ezt a szépséget és persze, ahogy ez lenni szokott kapott egy sötétbarna pácot, egy új akasztós rudat és egy modernebb fióksínt, hogy könnyebb legyen használni. Így került hozzám. Persze nagyon jó volt vele dolgozni, ritkán adódik olyan alkalom, hogy a régi bútor már kifejezetten restaurált állapotban kerül hozzám.
Mivel picilány-szobába készül, sokat tanakodtunk anyukával a színeken. Semmiképp nem habos-babos szoba lesz (hát ahol három báty van?! 😉 ), de az alapvető elképzelés az volt, hogy legyen világos. Szerencsére gondolkodhattunk pasztellszínekben, tehát nem csak fehérben. Ennek nagyon megörültem, hiszen általában a megbízásaim többsége „fehérre antikolás”. Tehát felüdülés számomra, ha egy kicsit tobzódhatom a színekben. Így kapott egy jó kis világos szürke alapszínt. Anyuka valami kéket és fehéret is szeretett volna bele valahogy.
Látta nálam, a műhelyben a festett bútorokat, illetve küldtem néhány fotót inspirációnak is, így a kérés szerint „úgy maszatold be!” volt a meghatározás. 🙂 Már boldog voltam, mert tudtam, ebben igazán lehet alkotni… amúgy belefeledkezni.
A bútor belseje fehér lett, de valami díszítést mindenképp szerettek volna.
Maradtunk a „kevesebb, több” elven, így a Pagina Galéria stenciljét, pontosabban annak piciny részletét használtam csak az ajtók belső felén.
A külső először kapott 2 soron szürke alapszínt, majd következtek a kék foltok, a maszatolás, majd újra egy kis szürke.
Használtam többféle antikolási technikát: két színnel antikoltam, színeket összemostam, “szárazecseteltem” (dry brush) és persze itt-ott vissza is csiszoltam.
Festettem ecsettel, a színek összemosását pedig szivaccsal és az ujjammal végeztem.
A faragások domború részeit fehérrel emeltem ki. A visszacsiszolás után pedig még egy picinyke rózsaszínnel bolondítottam meg a mélyedéseket, amit az ujjammal töröltem vissza. Valahogy azt még úgy kívánta… vagy megsúgta ?!
Már-már úgy éreztem, hogy állandóan csak simogatom a szekrényt és talán még mindig tudnék rajta kicsit finomítani. De aztán végre úgy éreztem, hogy kész, most már ne tovább. Így világos (transparent) wax-szal fixáltam, melyet én szintén szivaccsal szoktam felvinni, aztán pedig egy puha ronggyal még egyszer átsimogattam az egészet.
Az egész „munka” olyan meghitt volt és nyugalmas, de mégis izgalmas. Ennek a szekrénynek biztosan volt lelke, szinte éreztem … szerettem. Már a gazdája is nagyon várta haza, így előkészítettük szállításra.
Anyuka hívott, hogy a szekrény szerencsésen megérkezett … és a másfél éves picilány örömében odabújt ehhez a nagy behemót darabhoz és átölelte…
Annie Sloan Chalk Paint festékeket használtam. A színek: Old White, Paris Grey, Antoinette és Greek Blue. A Lignocolor natúr, átlátszó bútorwaxával zártam a felületeket.
